Magyarországon évente nagyjából kilencezer lábat amputálnak, és a cukorbetegek számának növekedésével ez a szám folyamatosan emelkedik. Az amputációk több mint a fele azonban elkerülhető lenne, ha az egészségbiztosító nem a lábak levágásában, hanem a megmentésükben tenné anyagilag érdekeltté a kórházakat, illetve, ha létrejöhetne az intervenciós radiológiának a szakma által évek óta szorgalmazott országos hálózata - írja a Világgazdaság.

„Olyanok lábát is amputálják ma Magyarországon, akiknél ez értágítással elkerülhető lenne, ám a finanszírozás a mai napig az elavult technikákat preferálja” – állította a napokban egy konferencián Dózsa Csaba egészségügyi közgazdász. Bánsághi Zoltán, a Magyar Kardiovaszkuláris és Intervenciós Radiológiai Társaság elnöke a Világgazdaság érdeklődésére ezt tulajdonképpen megerősítette azzal, hogy elmondta: amíg az úgynevezett intervenciós radiológia keretében végzett érmegnyitáson az alulfinanszírozottság miatt több tízezer forintos a veszteség, addig egy amputációért a kórházak többet kapnak, mint amennyibe a beavatkozás kerül.

Batthyány István, a Szakmai Kollégium Radiológiai Tagozatának elnöke úgy fogalmazott: „nagyon nincs jól, ha jobban fizetik az amputációt, mint a lábak megmentését”. A szakember szerint a problémát csak tetézi, hogy a finanszírozás nem is teszi érdekeltté különböző kórházi osztályokat a náluk fekvő páciensek átirányításában a radiológiára, ehelyett a betegeket inkább a saját lehetőségeik között igyekeznek ellátni.

Mindezek, valamint a cukorbetegek számának drámai emelkedése miatt Magyarországon jelenleg évente körülbelül 9 ezer lábat amputálnak, csaknem a kétszeresét annak, amit a 80-as években. Bánsághi Zoltán szerint azonban ezeknek a drámai következményekkel járó operációknak több mint a fele elkerülhető lenne, ha létrejönne az intervenciós radiológiának a szakma által évek óta szorgalmazott országos hálózata.

Ehhez – amerikai adatokat alapul véve – a töredéke elegendő lenne annak, amibe össztársadalmi szinten az amputáció következményei – a kórházi kezelés, a rehabilitáció, a művégtag, a rokkantási ellátás, a kieső munka, stb. – kerülnek: az előbbi költsége csupán évi 1-1,5 milliárd, míg az utóbbi összességében évi 30 milliárd forintra rúg.

A szakma konkrét javaslata az – tájékoztatott Batthyány István -, hogy a jelenlegi angiológiai laboratóriumok bázisán első körben hozzanak létre egy 12-13 centrumból álló országos hálózatot, amelyet később egy minden megyében 24 órán keresztül elérhető hálózattá bővíthetnének. A centrumok az „over night” szisztémát alkalmazva nem igényelnének többet három-négy ágynál, hiszen a betegek egy, legfeljebb két éjszakát töltenének bent, akinek hosszabb utóápolásra van szüksége, azt a beteget más osztályokon látnák el a továbbiakban.

A radiológusok hangsúlyozzák: természetesen a modern technikák alkalmazásával sem lehetne mindenkit megóvni az amputációtól, ennek száma a diabétesz járványszerű terjedésével mindenütt a világon nő. Ám a centrumok létrehozásával, a cukorbetegekkel foglalkozó „érteamek” felállításával jó esély van arra, hogy a mintegy hétszázezer cukorbeteg közül sokkal többeknél fedezzék fel még akkor az érelzáródást, amikor az az intervenciós radiológia eszközeivel orvosolható.