A kegyeletes emlékezés krizantémfelhői vonulnak november első napjaiban a temetők parcellái, sírkertjei felé. A koszorúk, virágcsokrok betemetik a sírhalmokat, végső nyughelyeket. Sajátos illat lengi körül a fejfákat, az év utolsó kerti virágai pompáznak, ha csak egyetlen nap, egyetlen éjszaka is. Este pedig ezernyi gyertya gyúl, lélektől lélekig bevilágítva az emlékezés óráit. Nincs még egy nap az esztendőben, amikor ennyi virág kelne útra, ennyi gyertyafény világítaná be az éjszakát. Mert nincs egyén, nincs család, akinek ne lennének drága halottai, emlékeztetői, akiknek sokat köszönhetünk, az életünket is. Az évek múlásával mind többen maradoznak el tőlünk, szülők, testvérek, barátok, akik közel álltak a szívünkhöz, akik társak voltak elesettségünkben, nehéz órákban. De legalább ezen a napon buzgó igyekezettel sietünk leróni kegyeletünket, áztatjuk lelkünket krizantémfelhők illatában.

Amikor végre gyertyákat gyújtunk, és a sírok fölött pislogó lángba nézünk, valami olyan érzés támad lelkünkben, hogy régvolt szeretteink emlékét tovább éltetjük, és szemünkből az emlékezés könnyei nehéz esőcseppekként gördülnek alá.

Szép is, méltóságteljes is ilyenkor szeretteink nyughelye. Jó és mélyen emberi visszagondolni anyánk, apánk jóságára, a közös múlt egy-egy emlékezetes órájára. S ahogy korosodunk, egyre több barát, ismerős, rokon sírját kell felkeresnünk. De ez az egy nap, legalább ez az egy az Övéké, a temetetteké, mert továbbmenni csak úgy lehet, hogy megállunk az élet nagy lótás-futásában, és visszanézünk múltunk egy-egy kapcsolatára, hogy lelkünk homályos fényképeiről időnként letöröljük a feledés homályát, mert csak az emlékekkel tudunk tovább cipekedni. Akár családostul, akár magányosan állunk szeretteink sírjai felett, bizony először a fájdalom telepszik lelkünkre. Néhány szál virág, pár szál gyertya oldja a gondot, és mintha megkönnyebbültünk, mintha megtisztultunk volna, már könnyebb továbbvinni a terhet: valami felszabadult bennünk, valami oldotta lelkünk, és mennyivel szebb és nemesebb az élet, mint huszonnégy órával ezelőtt…

Van valami megrendítően szép ilyenkor a temetőkben egyaránt. Nemcsak a tengernyi virág, az illatfelhő, a táncoló gyertyafény, hanem az emlékezés méltósága. A temetők minden lakójának küldünk a halottak napján egy szál virágot. Egy vidám-friss krizantémot, egy színes fejű dáliát, egy nemes-szerény sírcsokrot. Mindazoké mellé, akik valóban leteszik őszünk utolsó ajándékát az örök nyugvóhely hantjaira.

Csak mindenkinek jusson legalább egy szál…!

Halottaink velünk élnek, bennünk élnek. A temetők pedig intőn arra figyelmeztetnek újra és újra – éljünk értelmesen, ne üldözzük, ne bántsuk egymást. Legyünk megértőek, nem csak önmagunk hasznára, hanem a nagyobb család örömére, boldogulására! Sajnos, sokszor nagyon szép temetéseket tudunk rendezni, csak éppen élni nem hagyjuk egymást…!